# 31. Változások... #

~ leírom hogy 'Dzsásztín Bíbőr', felolvasom, oszt máris rímöl :'DD  ~

 - Csak tudok egy pár olyan titkot az igazgatóról, amit nem szívesen osztana meg a nagyvilággal. - rántotta meg a vállát.
- Ó, szóval zsarolod. – fordítottam köz nyelvibbre mondatát.
- Én ezt nem mondanám. Inkább egy két dologért cserébe tartom a szám. Amolyan fizetett titoktartó vagyok. – mosolygott pimaszul.

Idegesen markolásztam a kormányt. Az elmúlt tíz percben csak háromszor álltam meg a ház előtt. De valahogy mindig az lett belőle, hogy elhajtottam.
- Gyerünk! – parancsoltam magamra. – Menni fog. – nyugtattam magam, majd eljátszottam a fejecskémbe, ahogy leállítom az autót, zsebreteszem a kulcsot, és kiszállok az autóból. – Ez nekem nem megy. – nyögtem fel, majd azon voltam, hogy a gázra lépek, és ismét elhajtok, ha nem látok mozgolódást. Egy bejárónő jött ki a házból, és dobta ki a szemetet készségesen. Lehúztam az ablakot, majd figyeltem, ahogyan visszasétál a bejárati ajtóig.
- Várjon. – El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Kikászálódtam az autóból, majd odasiettem a kapuhoz. – Justinhoz jöttem. – mondtam még számomra is furcsán, játszi könnyedséggel.
Világos barna haja hátul egy copfba össze volt fonva. A negyvenes éveiben járhatott, szóval nem is volt túl öreg, s túl fiatal sem. Kezében egy partvissal lépkedett oda hozzám. Kis köténykét viselt, amiből arra tudtam következetni, hogy éppen takarít.
 -  Sajnálom, itt nem lakik semmiféle Justin. – arcáról világosan lerítt, hogy hazudik.
- Beszélnem kell vele. Kérem.  Ezt nem lehet csak úgy telefonon elintézni. – esedeztem.
- Sajnálom, de nem lakik itt semmilyen Justin. – próbált még mindig lódítani.
- Mit mutassak, hogy elhiggye, hogy barátok vagyunk? – nyögtem fel. – Kérdezzen olyat, amit nem sokan tudhatnak.
- Hát talán. – gondolkodott el egy pillanatra. - Mit csinált legutóbb az anyjával?
- Ez könnyű. – vigyorodtam el. – Bówlingozott , ott voltam én is, és Ryan is.
A nő arcán halvány mosoly jelent meg, majd lecsukta a szemét.
– Sajnálom, de Mr. Bieber nincsen itthon. – itt valahogy elkapott az ideg. Mi az, hogy egy bejárónő, hazudik, holott bebizonyítottam, hogy ismerem?
- Válaszoltam. – mordultam rá. – Akkor maga miért nem az igazat mondja? – emeltem feljebb a hangom. Egy pillanatra megszeppent, majd olyan higgadtsággal válaszolt, mint az elmúlt beszélgetésünkben még soha.
- Nem hazudtam. Mr. Bieber nincsen itthon. Reggel elment. – tette háta mögé kezeit, s húzta ki magát.
- Hova? – nyeltem egy nagyot. Valamiért olyan érzés fogott el, hogy nem csak a haverjaihoz ment.
- Turnéra. Hát maga nem tudta? – lepődött meg. Lesokkoltam. Ezek szerint minden szó nélkül itt hagyott? Egy üzenetet sem tudott volna küldeni?
- De. Tudtam. Csak elfelejtettem. – halkultam el a végén. Csak nem mondhatom neki azt, hogy olyan jó barátom, hogy még egy telefonhívást sem tud felém intézni. – Köszönöm. – motyogtam neki, majd visszasétáltam az autóig.
- Sajnálom. – mondta szánakozóan, majd az ajtócsapdásból ítélve gondolom bement a házba.
Beültem a kocsiba, s szinte belelapultam az ülésbe. Szóval még is elment. 


- Samantha gyere már. – nyafogtam, mint egy óvodás. – Beleakadt a hajamba. Ez nem jó rám. Ráadásul rosszul is áll. Segíts levenni, s menjünk haza. Mondtam, hogy nem kell nekem ruha.
Sam arrébb libbentette a függönyt, s mosolyogva mért végig a tükörből.
- Csodaszép vagy.
- Gondolom. – forgattam meg a szemem, majd hátranyúltam a cipzárhoz, hogy kiszabadítsam a hajam, ha már egyesek nem akarnak segíteni.
- Komolyan. – tolta el a kezem a cipzártól, s szabadította ki a tincseimet. – Nézd meg. A hajadat oldalra kéne tűzni valahogy így, - mutatta meg az elképzelését.  - és tökéletes leszel. Ezt a ruhát rád öntötték.
- Szerintem pedig nem.  – makacskodtam.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz hallod? – vigyorgott rám gonoszan a tükörből. – Megvesszük, és kész.
- Úgy sem tudok ellenkezni. – rántottam meg a vállam. Komolyan, néha mintha két anyukám lenne.
- Szeretem, ha ilyen optimista vagy. – veregette meg a vállam, majd kibujt az öltözőből.  Lehámoztam magamról a ruhát, visszavettem azt amiben jöttem, s kibújtam az öltözőből.
- Most már mehetünk? –sóhajtottam.
- Természetesen nem. – jelent meg arcán egy önelégült vigyor. – Nekem még nem vettünk semmit.
- Amíg benn voltam miért nem nézelődtél magadnak? – nyögtem fel.
- Azért, mert nekem innen nem kell semmi. – igazgatta meg a pólóját, majd sarkon fordult, s a kasszához indult.
Kifizettem a rám erőltetett ruhát, s útnak indultunk a következő üzlet felé. 
- Szeretnék egy szép magas sarkút. – mondtam az egyik ruhaüzlet közepén állva.
- Komolyan? – csillantak fel barátnőm szemei. – De hiszen te nem is szereted a magas sarkúkat.
- De most ehhez van kedvem. – rántottam meg a vállam.
- Rendben menjünk. – bólintott, majd visszatette a felsőt, ami a kezében volt, s átmentünk egy cipős boltba.
- Ez szép. – emeltem fel kapásból egy legalább tíz centis sarokkal rendelkező cipellőt.
- Persze, és az is szép lesz, amikor abban orra buksz. – nevetett fel, majd mikor látta, hogy nem viccelek, abbahagyta. – Te most azt komolyan akarod?
- Igen. – bólintottam. – És ha van a méretemben, akkor meg is veszem.
- Hiszen nem is hordasz magas sarkút. – csóválta meg a fejét.
- Akkor épp itt az ideje, hogy hordjak. – makacskodtam, majd magamhoz szorítottam a cipőt.
Miután beleegyezően sóhajtott, felpróbáltam egyet a méretemben.  Jól állt, így elkönyveltem, hogy ezt már biztosan elviszem. Samantha kinézett magának egy új converse cipellőt, míg én ismételten csak a magas sarkúkra koncentráltam. A végeredmény az lett, hogy az üzletből én három párral, míg barátnőm csak egyel lépett ki.
- Még mindig nem értem, hogy minek neked magas sarkú. Beteg vagy? – nyúlt a homlokom felé, ha kezét meg nem fogom.
- Nem. Csak úgy döntöttem, hogy változtatok egy kicsit a stílusomon. – rántottam meg a vállam.
- Rendben, te tudod.
- Jövő héten is eljövünk vásárolni?
- Ha minden héten vásárolni jövünk, a gatyám is rá fog menni. – nevetett. Ezen mosolyognom kellett.
- Akkor majd én veszek neked.
- Mintha hagynám is. – lépkedtünk a kijárat felé.
- Akkor jövő hét szombatra ne tervezz semmit. – hagytam szó nélkül az előbbi mondatát.



- Azon gondolkodtam, hogy levágatom a hajam.  –léptem be a házba mögöttem Sammel.
- Mondom én, hogy beteg vagy. – forgatta meg a szemeit, majd a nappali felé vette az irányt.
- Anya megjöttünk. – kiabáltam, majd követtem barátnőmet.
- Különben meg ideje változtatni a hajamon. Olyan régóta ilyen már. – huppantam le a kanapéra én is.
- És még is mire gondoltál? – tette át a lábát az enyémeken, s nyúlt el a kanapén.
- Valami rövidre. – futott át az agyamon több változat is.
- Mit értesz röviden? – pillantott felém.
- Úgy a vállamig érjen. – bólintottam. Látszott rajta, hogy meglepődött, nem is kicsit.
- Ezt most Justin miatt csinálod? – ült fel, s komolyan nézett rám.
- Nem csinálok semmit. Nem értem miről beszélsz. – kapcsoltam be a televíziót, bár ahogy ezt megtettem, már Sam ki is kapcsolta.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Két hete kitaláltad, hogy te stílust váltasz, ma pedig bejelented azt, hogy levágatod a hajad, holott te imádod benne pont azt, hogy ilyen hosszú. Justin nem ér ennyit. – oktatott.
- Nem Justin miatt van. Szimplán csak stílust váltok. Nem csinálok semmi rosszat tudtommal. Vettem pár magas sarkút, és levágatom a hajam. Nagy cucc mondhatom. – flegmáztam.
- Aha, pár magas sarkút? Ki az, aki két hét alatt 10 párt beszerez? Csoda, hogy még van hely a szobádban. – rázta meg a fejét.
- Amúgy tizenegy. Ha egymásra rakom a dobozokat, szinte alig foglalnak helyet. – álltam fel  és sétáltam a hűtő felé.
- De ha a jövő héten is veszel cipőt, akkor már tényleg nem fogsz elférni. – követett.
- Emiatt ne aggódj. Anyának már szóltam, hogy akarok egy külön cipős szobát. – vettem ki egy doboz almalevet.
- És belement? – ült le egy bárszékre.
- Természetesen. – bólintottam.

Köszönöm szépen a komikat =) Bocsi, hogy ilyen későn jött a rész ♥ komit ^^
Ui.: Ez az első februári rész ^^ a Ruháról, majd később lesz kép :D