# 10. puszika...#

Halika :) Nagy rész ez a mai hiszen a 10edik, és remélem, ha látom, hogy van értelme írnom akkor lehet még szó sokszor ennyiről ^^ ♥♥ Jó olvasást, és bocsi de most csak ilyen rövidre futott, de ígérem a kövi rész hosszabb lesz és haladunk egy kicsit az időben  :DDD ♥


Ryan szemszöge:

Dühtől fortyogtam magamban, ahogy Justin lobogtatta előttem a telefont. Megint csak előnyben van velem szemben. Ez alatt a pár másodperc alatt próbáltam megjegyezni a telefonszámát, de mint tudjuk ez reménytelen.
-Jó oké. Elteheted. – mutogattam a készülékre. – De ne aggódj akkor is én nyerek. – spékeltem meg hatásos beszédemet egy ördögi vigyorral.
- Nem valószínű. Imádok nyerni. És mint tudjuk, ebben profi vagyok. – röhögött szinte a képembe, s ezzel eszembe juttatta a megannyi elvesztett xbox-os játékot, bowlingot, sakkot, és minden mást, amit az évek során kipróbáltunk, hogy legyőzzük egymást. Tulajdonképpen mi egész életünkben csak harcolunk egymást ellen. Én úgy teszek, mintha fel tudnám venni vele a küzdelmet, közben pedig már régen ő győzött. Az éneklés a hatalma. Abban sosem győzöm le. És ő ennél csak magasabbra fog jutni, míg én maradok az icipici Ryan aki mindig veszít.
Torkom elszorult, s nem tudtam mit válaszolni. Néha Justin-t is meglehet unni, hiába gondolja mindenki azt, hogy milyen jó fej. Amíg ő ott bohóckodott a fejem előtt, én inkább sarkon fordultam, s otthagytam. Nem egy nagy terv volt, de nekem most erre volt szükségem ahhoz, hogy ne robbanjak fel, s üssem meg. Abból is csak én szívnék, ha a szupersztár megsérül. Voltaképpen már azt is bánom, hogy belementem abba a fogadásba.
-Hülye vagy Ryan. Egy nagy balfasz. – csuklóm ökölbeszorult, s belevertem a falba. Csak kóvályogtam az épületbe, s az ideg még mindig tombolt bennem. Muszáj volt levezetnem. Annyi minden volt a falon, az asztalokon, a folyosón, s a termekben, s mind-mind kiáltott utánam.
Egy hangos csöngésre lettem figyelmes, de nem volt kedvem ismét beülni Justin mellé, és egész órán azt hallgatni, hogy ő mennyivel jobb nálam.
Megvártam, míg mindenki eltűnik a folyosókról, majd mivel a düh még mindig elárasztott egy nyitott ajtajú terem elé léptem, s bekukkantottam. Senki sem volt ott.
-Végre. – lépkedtem be, majd megfogtam egy a kezembe akadó tárgyat, s a földhöz vágtam. Meglepetésemre ez sem segített. Odafutottam a tanári asztalhoz, s lesodortam róla mindent, majd ráütettem az asztalra.
-Hülye vagy Ryan. Hülye, hülye! – ültem le a székre, s tépkedtem a hajam. Egy fokkal talán ha nyugodtabb lettem, de végül az ülést sem bírtam, s ismét rongálni kezdtem.

Gabriela szemszöge:

Csendesen suhantam ki a tanteremből, s lépkedtem a mosdó felé. A rajzteremből hírtelen nagy zajt hallottam, így megálltam, s benéztem.
-Ryan – suttogtam. Ráütött az asztalra, majd valamit fortyogott magában, s a haját tépkedte. Nem sokkal később felállt, s egy újabb ceruzakészletet vágott a falhoz. Nem tűnt úgy, mintha abba akarná hagyni, így mikor nekem hátat fordított mögé lopóztam. Egy könyv volt a következő áldozata, de megfogtam a kezét, s a fülébe suttogtam.
- Tedd le, és nyugodj meg. – ejtettem ki lassan, de annál inkább nyugtatóan a szavakat.
Ryan keze kinyílt, s a könyv a fölre hullott.
-  Jól van. – mosolyodtam el, majd szembe fordítottam magammal.
- Már értem, hogy a tesódra is hogy lehettél olyan nagy hatással. – huppant le egy székre, majd a fejét fogta.
- Fáj?  - kérdeztem kedvesen, s leguggoltam elé.
- Egy picit. – mondta nyűgösen.
- Értem. Szerezzek gyógyszert? – simítottam meg a vállát.
- Nem kell. – nyöszörgött.
- Na, jól van. Most hogy lenyugodtál, visszamegyek a terembe. Így is mosdóba kéredzkedtem ki, s nem is intéztem el a dolgom.  – vigyorogtam rá, majd intettem, s elindultam volna, ha ő nem húz vissza s ültet le az ölébe.
- Ne menj! – súgta hátamnak támaszkodva.
- Ryan, engedj. – fészkelődtem az ölében.
- A-a. – fordultam hátra, s láttam azt a kaján vigyort az arcán.
- Jaj te. – borzoltam össze a haját, majd adtam egy puszit az arcára. – Most már elengedsz? – hunytam le a szemem, s tettem a két kezem össze mintha imádkoznék.

Ryan szemszöge:

- Jaj te. –borzolta össze a hajam, s kaptam utána tőle egy puha puszit. Annyira jól esett. – Most már elengedsz? – imádkozott csukott szemmel.  Én kihasználva az alkalmat fülébe suttogtam egy halk nemet, s arcára puszit akartam lehelni, ám felém fordult, s a neki szánt arcra puszim a szája sarkába sikerült. Ajkának enyhén barack íze volt.
Egyből felpattant az ölemből, s fülig pirult.
- Bocsánat. Nem oda szántam esküszöm. – vörösödtem bele én is.
- Ő. Semmi baj. – nyögte ki a szavakat akadozva. – De, de nekem, most ő mennem kell. – mutogatott hevesen az ajtó felé, majd kiviharzott.
Még egy pár pillanatig olvadozva ültem a székben, hiszen ez már majdnem egy szájra puszi volt, majd felpattantam, s próbáltam az eredeti helyükre visszatenni a még megmenthető tárgyakat.
Miután meg voltam vele, felkaptam a táskám, s az orvosi felé vettem az irányt. Nem tököltem, azt mondtam az orvosnak, hogy hasmenésem volt. Meg is kaptam az igazolásom, s utána elmentem a büfébe, és vettem magamnak egy csokit. A büfé előtti asztalhoz ülve, s a csokimat majszolva vártam, hogy kicsöngessenek. Ismét felidéztem, azt a puszit, majd fülig érő vigyorral ettem tovább.                                         
A nap további részében szinte a fellegekben jártam. Már Justinra sem haragudtam, vagy csak nem tudtam haragudni, mivel elterelte a gondolatomat egy, s más.