# 18. Randi 2/2 #

Nah köszönöm a komikat, és mivel Belieber nem tudott komizni de msnen elküldte, hogy mit is gondol a részről, így úgy döntöttem, hogy páholyból élvezze már a dolgokat, és innen figyeljen mindenkire :P ♥ Remélem a rész tetszik. Ha nem, akkor is mond hogy tetszik ><
Juppi-juppi-jé. :)
 Cicc, ez tök jóóó. :)
 Vááárom, hogy Justin veszítsen. ;) <3 
Ja, és várom a kövit. :D <3
 U.i.: nem enged komizni. :-O :(


- De van. – hajoltam hozzá közelebb. Körülbelül 10 centi távolság volt köztünk. – Én találtam ki, az én szabályaim érvényesek.
- Akkor viszont nem játszok. – hajolt hozzám még közelebb…

Gabi szemszöge:

- Biztos vagy benne? – vágtam szomorú arcot, s tettem a nyakába a kezeimet.
- Határozottan. – vigyorgott, mint a tejbe tök.
- Kár- sóhajtottam, s még közelebb mentem hozzá, majd kezemmel hasához értem. 
- Igazán? – csukta be a szemét és egy nagyot sóhajtott.
- Aham. – haraptam alsó ajkamba, s alhasa felé csúsztattam lejjebb a kezem. – Pedig én játszani szeretnék.
- Akkor legyen, ahogy szeretnéd. – köszörülte meg a torkát, s vett egy hatalmas levegőt, de közben szeme még mindig csukva volt. Erre csak mosolyognom kellett.
-  Merre megyünk tovább? – Mentem tőle hátrébb egy jó fél méterre, s egy győztes vigyor volt az arcomon.
- Szemét dolog volt. – mondta halkan csukott szemmel. – kijátszod egy férfi gyengepontját. – harapott az ajkába. Halkan felnevettem.
- A magamfajta lányoknak néha el kell érniük amit, akarnak. – mosolyogtam rá, majd sétálni kezdtem az úton.
- Rossz felé mész. – hallottam magam mögül.
- Hoppá. Pedig esküszöm mintha erre kéne menni. – vigyorogtam, majd mellé sétáltam. Megfogtam a karját, s most már a helyes irány felé húztam. – Oda érünk ma még ember? – emeltem az ég felé tekintetem.
- Hát, ha nem ráncigálsz, akkor igen. – mondta mély, nyugodt hangon. – Mellesleg ha előttem mész, akkor nem látod azt, hogy itt vigyorgok azon, hogy milyen könnyű is téged átverni.
- Tessék? – lepődtem meg.
- Az van, hogy igazából jó felé indultál el. De valahogy nem hagyhatom, hogy én legyek az áldozat, ezért kitaláltam, hogy félre vezetlek. Tulajdon képpen, most arra megyünk, ahol a kocsi van. – vágott önelégült fejet.
- Ezt nem veszem be. – nyújtottam ki rá a nyelvem, s karba tettem a kezem.
- Gyere, mert lassan mehetünk vissza a suliba. – látszott valami undor a képén.  Nem tudom miért, de hallgattam rá, s némán követni kezdtem. Talán azt vártam, hogy folytatja, de nem tette.
- Nem szereted a sulit? – kérdeztem végül én.
- Mert te szereted. – mondta némi szarkazmussal.
- Én szeretem. Nekem jóformán az iskola az életem. – hajtottam le a fejem, s én ezt a témát befejezettnek nyilvánítottam.
Csendben sétáltunk, amíg egy tisztásra nem értünk. Egyetlen egy lampion világított, ami egy fára volt felkötve. Az idő kicsit hűvös volt, s sötétedni is kezdett már. Valahogy nem izgatott, mennyi lehet az idő. Egyszerűen megfogott a látvány. Egy kis padocska a puszta közepén, s felette az a bizonyos lampion. A pad le volt terítve egy piros, fehér kockás terítővel, s rajta pihent egy marha nagy kosár.
- Kajálunk? – csillant fel a szemem.
- Éhes vagy? – vigyorgott.
- Attól függ, hogy mit rejt a kosár. – haraptam alsó ajkamba, és néztem úgy rá, mint egy kis ötéves.
- Egy nagy kígyót te dinka. – lökött meg oldalról.
- Félek a kígyóktól. – kezdtem el szipogni, s belé karoltam.
- Akkor legközelebb hüllő házba megyünk. – nevetett.
- Azt merd meg. – néztem rá szúrósan. – Mellesleg miből gondolod, hogy lesz legközelebb? – húztam fel a szemöldököm.
- Onnan, hogy amikor tükörbe nézek, még a tükörképem is randira hív cica. – kacsintott, majd az asztal felé sétált.
Én csak leesett állal néztem utána, majd miután elemeztem a mondatát megráztam a fejem, elsuttogtam egy idiótát, s helyet foglaltam vele szemben.
- Tudod eddig egész normális voltál, s most elrontottad ezzel a megszólalásoddal az egészet. – támasztottam meg kezemmel a fejemet.
- Akkor miért ülsz még mindig itt, hogyha elrontottam? – nézett fel rám egy pillanatra, majd a kosárban kezdett el turkálni.
- Esetleg nem találok haza? – flegmáztam egy kicsit.
- Csak egy út vezet vissza a kocsihoz.
- De mondjuk, én nem hagynálak itt. – forgattam meg a szemeimet.
- Van telefonom, hívok valakit. – kontrázott rá.
- Nálad van a kulcs, nem tudom beindítani az autót. – szorítottam ökölbe a kezem. Kihúzta az egyik mancsát a kosárból, elkezdett matatni a zsebében, majd hírtelen csak azt vettem észre, hogy felém dobja a kulcscsomót.
- Még valami? – Küldött felém egy műmosolyt, majd elővett egy nutellás kenyeret.
- Bunkó vagy Justin Drew Bieber. Tudd meg, hogy nagyon el vagy szállva. – kaptam ki a kezéből a szendvicset, majd hátat fordítva neki beleharaptam.
- És ezt minek nevezed? – vigyorgott. – Mi van, ha már egy hete nem ettem, vagy épp ez az egyetlen egy kaja van, amit magamnak csináltam, mert mondjuk, a többit nem szeretem, te pedig eleszed előlem?
- Jó ne ragozzuk túl. Nesze. – nyomtam a kezébe. – akkor kérek helyette valamit. – követelőztem. Előhúzott egy másikat, majd beleharapott, s felém nyújtotta. Kérdőn néztem rá, s megvártam, míg lenyeli a falatot.
- Csak visszaszolgáltattam azt, amit te elettél előlem. – rántott egyet a vállán.
- Istenem már egy falatot is sajnálnak tőlem? – nyúltam a szemem sarkához, s drámaian töröltem rajta egyet.
 - Színésznőnek készülsz? Mert akkor rosszul csinálod. – vigyorgott. Most kedvem lett volna jól képen törölni.
- Nem! Énekesnőnek. – vettem egy mély levegőt ezzel is lenyugtatva magam.
- Akkor fuss be minél előbb, és majd turnézhatunk együtt. – kacsintott rám.
- Semmi áron drága, semmi áron. – simítottam végig arcán….